Az új Venom tombolva pusztítja az agysejteinket
Tom Hardy és Woody Harrelson egymásnak esik a Venom folytatásában, hogy kinek nagyobb a… hát, a karizmája. (Pók)Ember legyen a talpán, aki választani tud közülük. A végén még Venom is hazatér?
Venom amorf szimbiótája 1984 óta vegzálja az emberiséget. Egy szimpla földönkívüli jelmezből nőtte ki magát Pókember nemezisévé, majd az újságíró Eddie Brock sötétebbik oldalává. Valahogy úgy, ahogy azt a Sam Raimi-féle Pókember harmadik részében láthattuk 2007-ben, amely egyben el is temette a karaktert egy évtizedre Tobey Maguire hálószövőjével egyetemben. A szókimondóra és korhatárosra vett Deadpool hatalmas sikere bizonyította, hogy van helye a képregényből menesztett, agresszív (anti)hősöknek is a szélesvásznon. Tom Hardy Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jellegű, (egy)személyes performansza Venom címmel elég vegyes fogadtatásra talált. Pedig az ötlet egy meghasadt személyiségű, önmagával feleselő Tom Hardy-val, alapvetően jó volt, a kivitelezés azonban meg-megbicsaklott. Hardy Venomja erőltetett és hiteltelen figura lett, helyenként már-már kínos. Van, ami sosem változik. Anyagilag azonban gyümölcsözőnek bizonyult, ami megágyazott az amúgy is belengetett folytatásnak. Venom folyadékszerű halmazállapotú, földönkívüli organizmusa csak gazdatestben képes túlélni a földi körülményeket.
Ideális esetben a szimbiózis mindkét fél számára kölcsönösen kielégítő, fizikailag éppúgy, mint lelkileg. Felér egy házassággal.
„Lakva ismerszik meg az ember”, szokás mondani, a Venom második része pedig erre építi föl a legfőbb konfliktusát. Amíg az előző epizód a lecsúszott Eddie Brock és az idegen Venom egymásra találásáról szólt, addig a folytatás az egymáshoz csiszolódásuk története.
Önmagában vizsgálva Venom karakterét, nagyszerűen keltették életre a félig ösztön-, félig felsőbbrendű lény keverékét – na jó, az utóbbi talán kevésbé jön át! -, ami egyben lenyomata magának a gazdatestnek is. Brock tulajdonképpen egy állatias ösztönöktől vezérelt, infantilis személlyel osztja meg az életét a nap 24 órájában, aki olvas a gondolataiban, és átérzi az érzelmeit, még ha egyikkel sem tud igazán mit kezdeni. Eddie-t az őrületbe kergeti ez az állandó jelenlét a fejében, miközben Venom csapdába esett vadállat a férfi bőrében. Hiába, két dudás nehezen fér meg egy csárdában.
Az első epizód stáblista utáni jelenete a sorozatgyilkos Cletus Kasady személyében megágyazott a folytatásnak. A Venom-rajongókat a kedvencük ikonikus ellenfelének belépőjétől verhette ki a víz, míg a képregényt nem ismerőket a figura bőrébe bújó Woody Harrelson személyétől és őrült vigyorától.
A Vérontó alcímet kapó második rész ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző elejtette: Brock és Venom együttes erővel leszámolt az Élet Alapítvánnyal, és most ellenfél híján egymás idegeit szedik ízekre. Eközben exkluzív riportra készülnek az őrült sorozatgyilkossal, Kasady-vel, aki egyedül Brockkal hajlandó szóba állni. A két férfi akaratlanul is lelepleződik egymás előtt: miközben Cletus szemtanúja lesz, ki van Eddie Brock bőrében, addig az újságíró a sorozatgyilkos titkára derít fényt. Utóbbi piedesztálra emeli Brockot a médiában, előbbi pedig a mélybe rántja. Ráadásul mindezeken Venom nélkül kénytelen átmenni, aki duzzogva fordít hátat neki. Hamarosan mindketten ráébrednek, hogy a másikban talán nem is a sötétebbik/lúzerebbik felük ölt testet, hanem a jobbik énjük (jaj neked, Eddie!).
Két antagonistája, Cletus Kasady és Frances Barrison kap egy egymásba szőtt, hangulatos eredettörténetet animálva, ezt leszámítva karaktereiknek mélységet csak a színészek rutinja és karizmája ad. Szót se róla: Woody Harrelson és Naomie Harris elkárhozott párosa a képregénybe bújt Született gyilkosok Mickey-je és Mallory-ja! Bár Harris Sikolya külsőségekben mintha egy az egyben A Karib-tenger kalózai Tia Dalmája lenne, aki a Disney-franchise-ban rothadó fogú bosziból a tenger istennőjévé nőtte ki magát. Hasonló átváltozástól jelen esetben nem kell tartanunk: a Venom 2 ugyan az egy produkcióra eső Oscar-jelöltek számában (Harrelson és Harris mellett ott van Michelle Williams és Tom Hardy is) kiemelkedő a képregényfilmek között, ázsióját tekintve sajnos nem. És ez nem a színészek hibája, sokkal inkább a vonalzóval készült forgatókönyvé.
Andy Serkisről hamarabb jut eszünkbe Gollam vagy az újkeletű Majmok bolygója főhőse, Caesar, mint a Maugli: A dzsungel ura. Pedig a mocap (motion capture, azaz digitális mozgásrögzítés) fura ura nemcsak színészként bizonyított, hanem a kamera mögött is. A Venom 2 rendezését csak úgy vállalta, ha nagyobbrészt az Egyesült Királyságban forgathatja, hogy közelebb legyen a családjához. Tekintetbe véve a covidos időszakot, ez a megoldás még költséghatékonynak is bizonyult a filmstúdió számára. Főleg annak fényében, hogy a Venom 2 a tengerentúlon a 90 millió dolláros nyitóhétvégéjével maga mögé utasította a pandémiás csúcstartó Fekete Özvegyet is. Serkisnek sikerült a lehetetlen: Hardy önmagával folytatott, improvizált dialógusait, hacsak egy fokkal is, de szórakoztatóbbá varázsolni.
A Vérontó azonban látvány terén mintha alulmúlná önmagát, pedig 10 millió dollárral többet költöttek rá, mint az első etapra (amit 100 millió dollárból dobtak össze). Legalábbis nincs olyan emlékezetesebb akciójelenet, ami megragadna az ember agyában, miután kiszédelgett a moziból. Cserébe viszont úgy robog, mint egy gyorsvonat, és szűk másfél óra alatt kifordítja önmagából a világát. Na meg visszatér benne a dögös She-Venom, és Stephen Graham-et Patrick Mulligan nyomozóként (képregény-rajongók előnyben!) magába szippantja ez az őrült dzsembori. A stáblista utáni jelenet (most csak egy van) egészen új alapokra helyezi a Venom-univerzumot, ami mindezek után még azt is eléri, hogy kíváncsian várjuk a folytatást.
Bányász Attila