Az új Szellemirtók csak sztorijában idézi meg az eredeti szellemét

Jason Reitman író-rendező a Szellemirtók következő részével mindenkinek meg akart felelni, rajongóktól a stúdióig, de Kosztolányihoz hasonlóan járt: „mint aki a sínek közé esett”. Talán nem véletlenül nem készült el mostanáig a harmadik epizód.

„Furcsa zajokra ébred az éjszaka közepén? Érez szorongást a pincében vagy a padláson? Találkozott már kísértettel, szellemmel, kósza rémmel? Ha a válasz igen, egy percig se habozzon! Azonnal hívja fel a szakértőket, a Szellemirtókat! Előzékeny és hozzáértő munkatársaink a nap minden órájában rendelkezésére állnak. Mi minden további nélkül hiszünk Önnek!”



Azok a boldog szép napok

1984-ben frissességével, humorával, szeretnivaló karaktereivel és pazar speciális effektusaival (utóbbiakért Oscar-díjra is jelölték) a Szellemirtók belopta magát a nézők szívébe. Pedig Dan Aykroyd komikus nem egészen ilyennek képzelte el a multidimenzionális “rovarirtók” csapatát, amelyben eredetileg John Belushi, Eddie Murphy és John Candy csapattak volna protonágyúikkal a szellemek nyomában. Szerencsére Ivan Reitman rendező és a humorista Harold Ramis (többek közt neki köszönhetjük a Bombázók a seregnek, a Golfőrültek és az Idétlen időkig felejthetetlen gegjeit) gatyába rázták Aykroyd forgatókönyvét, sajátos eleggyé mixelve össze a horror, a sci-fi és a vígjáték műfaji elemeit, amelyek még mai szemmel is rendkívül szórakoztatók.

A siker nem maradt el, a Szellemirtók rövid idő alatt kultstátuszba került. A közönség szívesen vette volna univerzumának kitágítását, mégis öt hosszú évet kellett várni a folytatásra. A második résznek nem sikerült megütnie az előző színvonalát, ennek ellenére a rajongók boldogok voltak, hogy újra találkozhattak kedvenceikkel a vásznon. Bill Murray nem volt oda már magának a folytatásnak a gondolatáért sem, egy gyenge pillanatában (mindig van az a pénz!) mégis igent mondott rá. A kútba esett harmadik etapra már annál könnyebb szívvel mondott kategorikus és megmásíthatatlan nemet, amely az ezredfordulón egészen a pokolig lifteztette volna a szellemes társaságot, hogy magával Luciferrel mérjék össze a protonvetőiket.

Na, átvesszük a stafétát? (Finn Wolfhard, Mckenna Grace és Lugan Kim) Fotó: Columbia Pictures

Nők a kult mögött

A Szellemirtók nimbusza animációs sorozatok és videójátékok formájában virágzott tovább, amíg a kétezres évek erőre kapó feminizmusa be nem gyűrűzött Hollywoodba egy alapvetően elhibázott elképzeléssel, a filmklasszikusok női szemszögből való újraforgatásával. Félreértés ne essék, nem az egyenjogúság ellen emelek szót: legfőbb ideje volt tűzre dobni a szereposztó díványokat, leleplezni és kisöpörni a filmszakma érthetetlenül sokáig megtűrt szexuális ragadozóit, valamint elindítani azt a folyamatot, amely idővel elvezethet a filmipar vérfrissítéséhez és megreformálásához. Hollywood remake-, és reboot-mániájában azonban inkább ölt testet a kreativitás hiánya és a „könnyű” profitszerzés, mint a feminizmus eszméje; utóbbi esetben amúgy is erősen megkérdőjelezhető, hogy a trend vagy a meggyőződés vezet-e egy filmstúdiót.

Mindezek ellenére azt gondolom, hogy a Szellemirtók női változata még akár működhetett is volna, ha Paul Feig író-rendező megfelelően nyúlt volna hozzá az eredetihez, szerethető karaktereket és épkézláb történetet téve le az asztalra. Ez a vonat azonban elment! Az új évezred felsült szellemirtóit csapdába ejtette saját elhibázott koncepciójuk.

Az ektoplazma ébredő ereje

Ekkora közönségbukta után Jason Reitman író-rendezőnek, az első két részt jegyző Ivan Reitman fiának nem volt könnyű dolga tető alá hoznia egy esetleges folytatást. Főleg, hogy jó három évtizeddel ezelőtt maga is balfácánként jellemezte a csapatot (a második részben ő az a srác, aki a gyerekzsúron beszól Dan Aykroydnak). Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a szőrszálhasogató rajongói igények messzemenő kielégítéséhez egészen a kiindulópontig vissza kell nyúlnia.

Ezt a forgatás után hazaviszem szuvenírnek, stipi-stop! (Paul Rudd) Fotó: Columbia Pictures

A Szellemirtók: Az örökség Dr. Egon Spengler leszármazottjaira fókuszál, akik váratlanul megöröklik a sztoikus tudós elszigetelt vidéki otthonát. Callie, a lánya nincs is igazán meglepve, hogy az atyai öröksége kimerül egy halom adósságban meg egy csomó avítt kacatban. Annál lelkesebb a kislánya, Phoebe, aki ékes példáját adja, hogy a tehetség átugrik egy generációt: nemcsak külsőségekben, de intellektusban is tiszta nagyapja. A gyerek gyorsan felismeri, hogy a nyakukba szakadt örökség mekkora felelősséggel jár, és a bátyjával, a bátyja barátnőjével, az iskolai tanárával és egy korabeli társával az oldalán megpróbál pontot tenni egy közel négy évtizedes, dimenziókon átívelő ügy végére.

Az ifjabb Reitman, Star Wars mintára, elkészítette a Szellemirtók ébredő Erejét. Jó érzékkel nem csupán az 1984-es eredeti történetet karolta fel, hanem megidézte a ’80-as évek ifjúsági kalandfilmjeinek magával ragadó zsánerét is. A nosztalgia érzése valamiért azonban elmarad. Az örökség csak sztorijában képes föleleveníteni az eredeti film szellemét, hangulatában nem. A hiba a rendezésben és a karakterekben keresendő.

Skacok a föld alatt – Kincsvadászok Az nyomában (Celeste O’Connor, Finn Wolfhard, Logan Kim és Mckenna Grace) Fotó: Columbia Pictures

Kő’ egy csapat

A Szellemirtók klasszikus kvartettjéhez karizmában legfeljebb a Phoebe-t alakító Mckenna Grace nő föl. Az eredetileg szöszi Grace barna, begöndörített hajával és a nagyapjától megörökölt okuláréjával kiköpött Spengler, aki ki is vívja a helyét a Szellemirtók között. Ennek az elismerésnek a film végén maga Dr. Venkman is hangot ad. A többiek viszont… Amilyen remek Finn Wolfhard a Stranger Things tévésorozatban vagy Stephen King Az remake-jének Richie Toziereként, olyan kihasználatlan itt az év legszexibb férfijának megválasztott, hangyás Paul Ruddal egyetemben. Még talán Carrie Coon anyafigurája állja leginkább a sarat az ektoplazmatikus sza… izé, zseléviharban, a többi karakter érdektelenségében lepotyog a vászonról.

Pedig Reitman annyira az autentikusságra törekedett, hogy audiovizuális fronton is igyekezett hű maradni az eredetihez: vizuális effektjei megidézik az 1984-es epizódot (persze a mai kornak megfelelően felturbózott látvánnyal), a hangokat pedig egyenesen onnan kölcsönözték. Szellemei és szörnyetegei megjelenése gyerekbarát, meg is kapta itthon a 12-es karikát (12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott). A film legjobb jelenete a fiatalok szellemcsörtéje az Ektomobillal a városon át, amelyben a vásznon először mutatkozik be akció közben az animációs tévésorozat közkedvelt lövész-ülése.

Phoebe, az Ektomobil és a lövész-ülés (Mckenna Grace) Fotó: Columbia Pictures

Búcsú

Természetesen a régi csapat is felsorakozik a filmben. Így együtt látva őket teljes menetfelszerelésben már világos, hogy nincs és régóta nem is volt már meg bennük egy egész szuflányi film. Megöregedtek, és eljött az ideje, hogy továbbadják a stafétát az új generációnak… kár, hogy Phoebe-t kivéve nincs igazán kinek! Pedig Az örökség témája pont a híd megépítése a nemzedékeket elválasztó szakadék fölött. A film befejezése bizony mindenkiből kiprésel egy kósza könnycseppet, még ha a lezárás elnyújtott szentimentalizmusa egy idő után mocorgásra is készteti az embert a moziszékben.

A Szellemirtók: Az örökség nem veszi figyelembe a 2016-os női változatot, tehát az 1984-es első, és az 1989-es második rész után ezzel az etappal válik teljessé a trilógia. Az örökség nem rossz film, hellyel-közzel visszahoz valamit a gyerekkorunkból, bár az nem több némi utánérzésnél. Megmarad örök darabnak az első két epizód, emlékezetes figuráival, felejthetetlen gegjeivel és idézhető egysorosaival. Az örökség lehetett volna méltóbb búcsú is a nagy öregektől és a régi szép időktől!

Bányász Attila

 

Hirdetés

Hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Share on facebook
Share on linkedin
Share on whatsapp
Share on email
Share on print