A cannes-i fesztivál a szakma legrangosabb és legmeghatározóbb eseménye már 76. éve. Azonban, ha sok művészt összezárnak egy helyen, az biztos recept a botrányra, amiből ki is jutott bőven a fesztivál közel nyolc évtizedes története során.
Idén Johnny Depp királyként való visszatérése borzolta a kedélyeket, de a színész ápolatlan fogainak megvillanása a vörös szőnyegen meg sem közelíti a fesztivál történetének öt legnagyobb botrányát.
Cannes a kezdetektől fogva az ellentmondások melegágya volt.
Az első fesztivált, amelyet a franciák 1939-ben szerveztek válaszul a Velencei filmfesztiválra – amely akkoriban a náci propagandafilmek eszköze volt -, le kellett mondani, miután a második világháború kitörésének napján kezdődött volna.
A fesztivál 1946-ban tért vissza, és azóta is termékeny táptalaja a tabudöntögető filmeknek, a rendezők és a kritikusok közötti vitáknak, a nyilvános meghurcolásoknak és a félresikerült reklámfogásoknak.
Robert Mitchum és a topless sztárocska
A hírnévre vágyó Simone Silva azzal érdemelte ki a neki járó 15 perc hírnevet, hogy 1954-ben Robert Mitchum színész mellett fotózkodva egyszer csak levette a melltartóját. Az incidens természetesen azonnal a világsajtó címlapjaira került.
A B-kategóriás brit színésznő és modell a Croisette-en egy kis figyelmet szeretett volna szerezni magának, a szervezők pedig gyorsan “Miss Fesztivál”-nak koronázták, és a strandon szervezetek neki egy fotózást. “A fotósok térden állva könyörögtek, hogy vegyem le a felsőmet” – idézte őt az ohiói The Daily Reporter című újság.
Silvát nem kellett sokat győzködni, így is tett, levette a vékony sálfelsőt, és Robert Mitchumhoz bújt, mindössze egy fűszoknyát viselve, kezével eltakarva a melleit. Az ezt követő dulakodásban három fotós a Földközi-tengerbe zuhant, egy negyedik eltörte a bokáját, egy másik pedig könyöktörést szenvedett. Silva néhány nappal később, a szervezők felszólítotására távozott a fesztiválról, de célját elérte: “Amíg a szex a kasszasiker és megtartom az alakomat, addig én leszek a legszexibb dolog, oh, két lábon” – nyilatkozta.
Rosszul sült el a döglött galamb akció
Vannak dolgok, amikről egyszerűen előre lehet tudni, hogy rossz ötlet, igaz? Utólag persze könnyű ítélkezni, de azért felmerül a kérdés, hogy milyen szereket fogyasztottak a 24 Hour Party People színészei, mielőtt kis performanszukba kezdtek volna.
2001-ben a 80-as évek végi manchesteri zenei szcéna történetét bemutató film szereplőgárdája ugyanis, döglött galambokkal támadt egymásra egy privát cannes-i strandon, művérrel, tollakkal és még egyebekkel fröcskölve le egy exkluzív étterem vendégeit.
A biztonsági őrök gázspray-vel fenyegették meg a színészeket, akiket aztán a film stábjával és a brit újságírókkal együtt, akik vidáman figyelték a történéseket, kidobtak a strandról.
A meggondolatlan reklámfogás ötlete a manchesteri Happy Mondays indie zenekar vad énekesét, Shaun Rydert alakító Danny Cunningham színész fejéből pattant ki. Azt mondta, hogy a filmben bemutatott állítólagos Ryder fiatalkori incidense ihlette, amikor 3000 manchesteri galambot mérgezett meg crack-kokainnal. A színészek kitömött galambokat hoztak magukkal kellékként a mutatványhoz. Cunningham, aki a fején egy vágást is szerzett a dulakodásban, a BBC-nek azt mondta: “Azt hiszem, Shaun büszke lett volna ránk. Azért jöttünk Cannes-ba, hogy megvaduljunk, és most hazamegyünk”.
Új hullám a tengerparton
1968 májusában szerelem helyett forradalom volt a levegőben. A diákok az utcákra vonultak, a munkások pedig Franciaország valaha látott legnagyobb sztrájkjában vettek részt. Talán elkerülhetetlen volt, hogy ez a forrongó, puskaporos hangulat a francia Riviérára és a fesztivál mozitermeibe is beszivárogjon.
A politika akkor tört be a fesztiválra, amikor az újhullámos rendezők, Jean-Luc Godard és Francois Truffaut vezette filmkészítők egy csoportja a sztrájkolókkal való szolidaritásként a fesztivál bezárását követelte. “Mi a diákokkal és a munkásokkal való szolidaritásról beszélünk, önök pedig dolly shotokról és közeli felvételekről” – kiabálta Godard emlékezetesen egy Ray-Ban szemüveg mögül. “Seggfejek vagytok!”
Godard és Truffaut a következő vetítést úgy akadályozta meg, hogy lelógott a függönyről, amikor azt visszahúzták, és a fesztivált nem sokkal később, öt nappal a tervezett vége előtt befejezték. Díjakat nem osztottak ki. A következő néhány évben az ellenkultúra is betört a fesztiválra olyan filmekkel, mint az Easy Rider és a “M*A*S**H”.
Vincent Gallo kontra Roger Ebert
Amikor a kultikus filmrendező és színész Vincent Gallo 2003-ban Cannes-ban A barna nyúl című filmmel vett részt a filmfesztiválon, a kritikus közönség nem tudta visszafolytani nemtetszését. Az összefüggéstelen road movie-ban egy igencsak explicit, nem szimulált orális szexjelenet is volt, ami felháborította a kritikusokat, akik kifütyülték a filmet, míg az ikonikus filmkritikus, Roger Ebert “a fesztivál történetének legrosszabb filmjének” nevezte az alkotást.
A megalázott Gallo visszatért az Egyesült Államokba, és elkezdte a film újravágását, de talált időt arra is, hogy szájkaratéba bocsátkozzon Ebert-tel: “kövér disznónak” nevezte, akinek “olyan testalkata van, mint egy rabszolgakereskedőnek”, és mindezt azzal tetézte, hogy megátkozta a vastagbelét, és azt mondta, reméli, hogy rákos lesz.
Ebert fanyarul visszavágott: “Egyszer voltam vastagbéltükrözésen, és megengedték, hogy a kijelzőn nézzem. Szórakoztatóbb volt, mint A barna nyúl. Majd Winston Churchill halhatatlan mondatát idézve: “Igaz, hogy kövér vagyok, de egy nap majd vékony leszek, és ő akkor is A barna nyúl rendezője marad.”
Meglepő módon a szóváltás fegyverszünettel végződött. Gallo befejezte az újravágást, és Torontóban ismét bemutatta a filmet, ahol Ebert ismét megnézte, és ezúttal a lehetséges négy csillagból hármat adott neki.
Lars von Trier: “Oké, náci vagyok”
2011-ben a híresen excentrikus dán rendező, Lars von Trier egy sajtótájékoztatón azt mondta a bámészkodóknak, hogy ő náci, megérti Hitlert és a következő filmje a The Final Solution címet viselheti.
“Megértem Hitlert. Szerintem rossz dolgokat tett, igen, abszolút, de látom őt mindennek végén a bunkerében ülni. Azt hiszem, megértem az embert” – mondta Von Trier, miközben Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg, a Melankólia című sci-fi drámájának sztárjai tanácstalanul pislogtak.
“Hogy jutok ki ebből? Oké, náci vagyok” – tette hozzá nem sokkal később, amit erős jóindulattal is csak egy viccnek lehetett nevezni, ami rosszul sült el. A fesztivál illetékesei természetesen elítélték a botrányhős rendező kijelentéseit, amelyeket nem sokkal később vissza is vont, ennek ellenére a szervezők szankcióként szokatlan módon kitiltották a fesztiválról.
Azonban nem ez volt Von Trier első botránya a fesztiválon, amelyen a 80-as évek óta vesz részt filmjeivel. Felháborodva azon, hogy 1991-ben nem kapta meg a fődíjat, a zsűri elnökét, Roman Polanskit “törpének” nevezte, míg Björk izlandi énekesnő, aki a 2000-es Táncos a sötétben című filmjének főszerepéért elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat, azt mondta, soha többé nem fog színészkedni.
De talán a legnagyobb botránya (a náci viccet leszámítva) 2009-ben volt, ami konkrétan a művészetéhez kapcsolódik, hiszen ekkor a hírek szerint néhány néző elájult a sokktól, miután megnézte az Antikrisztus című groteszk művészi horror egyik jelenetét, amelyben Charlotte Gainsbourg megcsonkítja a saját nemi szervét. A cannes-i ökumenikus zsűri “nőgyűlölőnek” nevezte a filmet, és külön anti-díjjal jutalmazta.
