Egy kilenc éves kisfiúnak volt egy nagy álma: az ő képe is legyen kint a Vasas Vívó Szakosztályának folyosóján, az olimpiai bajnokok között. Kellenek a példaképek. A gyerekkori álom szép lassan egy fiatal vívó céljává formálódott. Szilágyi Áron először huszonkét évesen, a Londoni Olimpián állt a dobogó legfelső fokára. Már akkor elhatározta, hogy ezt az érzést újra át szeretné élni. Négy évre rá ismét sikerült, most pedig Tokióra készül. Közben ő maga is példakép lett.
Nincs még egy szegmens, ahol a sikert olyan egzakt módon lehet mérni, mint az élsport. Ezen a szinten már minden sportoló mögött hosszú évek, évtizedek kemény munkája és egy komoly csapat áll, a végén viszont csak egy valaki nyer. Akkor is, ha ez csak egyetlen milliméteren vagy ezredmásodpercen múlik. A győzelem viszont akkor sem garantált, ha egyszer már sikerült. A mentális felkészülés elengedhetetlen, mint ahogy az is, hogy felismerd a saját magad által épített mentális gátakat. Az már egy másik kérdés, hogy férfiként vagy olimpiai bajnokként nagyobb kihívás elfogadni és felismerni, hogy valami nem, vagy nem a megszokott módon megy.
Szilágyi Áronnal az idei szezon előtti felkészülési időszakban beszélgettünk célokról, sikerekről és az ehhez vezető hosszú, de izgalmas útról.
Hol tart most a felkészülés, mik a közeljövő legfontosabb időpontjai számodra?
Nekünk, vívóknak minden szezon hasonlóan épül fel. November közepén kezdődik el a világkupa-sorozat, amely összesen nyolc állomásból áll: öt világkupa és három Grand Prix versenyből. Júniusban következik ezután egy Európa-bajnokság, júliusban pedig egy világbajnokság – értelemszerűen olimpiai évben nincs világbajnokság.
Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu
Jövőre viszont lesz, ráadásul Budapesten!
Egy sportoló életében ez kiemelt jelentőséggel bíró mérföldkő. Hazai közönség előtt megmérettetni magad mindig hatalmas motivációt jelent, így vagyok ezzel én is.
Volt olyan tényező, felkészülési elem, amiben a most induló szezonra máshogy készültél?
Évről-évre igyekszünk mindig egy kicsivel többet hozzátenni a felkészülésemhez. Ugyanazzal a stábbal dolgozunk ezen évek óta, ezért inkább ez edzésmódszertanban, felkészülésmódszertanban mutatkozik ez meg. Idén az edzések melletti regenerációra és a megfelelő táplálkozásra fektettünk nagyobb hangsúlyt, úgy érzem, hogy itt még van előrelépési lehetőség. Más felkészülésre van szükségem, mint 17-18 évesen. Sokkal tudatosabbnak kell lenni pont az edzések melletti pihenőidőszakokat tekintve, hiszen nem úgy regenerálódom már én sem. A sérülések elkerülése végett a prevenciós munkát is komolyabban kell venni és bizony a részletekbe is jobban bele kell menni. A jó eredményhez nem elég, hogy edzem naponta öt-hat órát. Ahhoz, hogy ezen a szinten hosszú távon is sikeres maradj, el kell mélyülni a részletekben. Most éppen egy olyan étrend összeállításán dolgozunk, ami a következő két évben segítheti elérni a céljaimat.
Hány ember munkája van a te sikereid mögött?
Rengeteg ember munkája van a sikereim mögött. Egy szűk stáb, akik szorosabban dolgoznak velem – az edzőm, erőnléti edzőm, masszőröm, mentális felkészítőim, pszichológusaim, a STRONGAA Management –, az egyesület és a szövetség szakmai oldalról. Büszke vagyok arra, hogy olyan támogatók állnak évek óta mögöttem, mint a Generali, Mercedes, MOL, BioTech Usa, Simon Skottowe Bespoke Tailor, Moni’s Jewelry Premium Brand Store, PBT, DeLaVie, Under Armour, Wang Haibin, Jász Plasztik, Future FM és persze a családom, barátaim is mindenben mellettem állnak! Igazi csapatmunka az élsport!
Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu
Ami egyre több elvárással, nagyobb nyomással is társulhat.
Folyamatosan nagy nyomás van rajtunk, élsportolókon. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy életek múlnak ezredmásodperceken, millimétereken, egy olimpián vagy világbajnokságon beadott vagy éppen nem beadott találaton. Ez sokakban hatalmas szorongást kelt, amivel ha valaki nem foglalkozik, akkor akár debilizálhatja is a sportoló teljesítményét nem csak a versenyszituációban, de akár a mindennapokban is.
Az elmúlt években nekem is meg kellett tanulnom azokat a technikákat, amikkel ezeket a szorongást keltő külső tényezőket vagy éppen a belülről jövő tévhiteket kezelni tudom. Nagy kérdés volt számomra, hogy miként foghatom meg ezeknek a pozitív élét és hogyan meríthetek egy ilyen helyzetből motivációt ahelyett, hogy blokkolna a téthelyzet és úgy maradjak sikerorientált, tevékeny, ösztönzött, hogy közben meg az élre török.
Férfiként vagy olimpiai bajnokként volt ezt nehezebb elfogadni?
Amióta az eszemet tudom, a sportban, vívók között élem a mindennapjaimat – tulajdonképpen a vívás számomra a kiteljesedést jelenti. Szezonról-szezonra, versenyről-versenyre formálódik általa a személyiségem. Minden szezont azzal a gondolattal kezdek, az érdekel, hogy hova tudok még fejlődni, mit lehet ebből még kihozni, van-e még bennem annyi, hogy még egy olimpián dobogóra állhassak.
Egy nehezebb időszak van a hátam mögött. A legnagyobb küzdelmet saját magammal kellett megvívnom, viszont azt is be kellett látnom, hogy ez nem megy egyedül. A mentális felkészülés régóta elengedhetetlen része az edzéstervemnek, de most szükség volt egy mélyebb munkára.
A sport megtanít arra az alázatra, ami nélkül nem lehetett volna felismerni és kimondani, hogy valami nem működik jól.
A férfiúi büszkeség sokakat meggátolhat ebben az első lépésben. Már fél siker, ha meg tudod fogalmazni, hogy pontosan mi a probléma, mivel pedig projekt orientált ember vagyok, a megoldás innen egy teljesítendő feladat volt számomra, ami az áprilisi Grand Prix győzelemmel visszaigazolást is nyert.
Hogyan sikerült megívnod ezt a csatát?
Én is emberből vagyok, nem volt könnyű. Rengeteg kétség, kérdőjel tudja befúrni magát az ember gondolatai közé. El kellett fogadnom, hogy ezekkel az érzésekkel foglalkozni kell ahhoz, hogy hosszú távon sikeres maradhassak, ne égjek ki idő előtt és ugyanúgy tudjak tovább tevékenykedni. Ezek az érzések ugyanúgy előjöhetnek benned cégvezetőként, mint élsportolóként.
Viszont nincs még egy olyan szegmens, ahol annyira egzakt módon lehet mérni a sikert, mint élsport. Vagy elveszted az adott versenyt vagy megnyered. Nincs más verzió, ez pedig villámgyorsan megmutatja, ha valahol van egy gát, ami időről-időre megakadályoz abban, hogy jobb legyél.
Az én esetemben ezt a mentális gátat én állítottam saját magam elé, azzal, hogy egy fals képet alakítottam ki magamban az ellenfeleimről. Késő tavasszal kezdtünk el ezzel foglalkozni.
Nagyon sok múlik a mentális felkészülésen és azon, hogy felismerjük a gátjainkat – ez is egy ilyen volt. Magam is pszichológia szakot végeztem, hét éve dolgozom pszichológusokkal, úgyhogy igyekszem ezen a téren is nagyon sokat tenni azért, hogy fejlődjek, hogy az önismeretem is kiteljesedjen, illetve azért, hogy a kezemben legyenek olyan módszerek, amelyekkel ezeket kezelni tudom.
Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu
A sport rengeteg dologra megtanít, mit emelnél ki ezek közül?
Az üzleti életben nem mindig egyértelmű, hogy egy siker valóban olyan nagy siker-e vagy lehetett volna esetleg még nagyobb, még jobb eredményt elérni. Nálunk az aranyérmes az aranyérmes – itt nincs mellébeszélés és nem is kell tovább magyarázni. Ha nem jutottam be az érmes helyekre lehet, hogy meg fogják kérdezni, hogy miért nem, de a statisztikában csak az fog szerepelni, hogy nem jutottam be. Az élsport engem sikerorientálttá formált. Egyértelműen az a feladatom, hogy a lehető legjobb eredményt érjem el a versenyeken, minden nap legyek jobb és sajnos nem garantált, hogy ami például ma elég volt, holnap is elég lesz a sikerhez.
Igaz ez akkor is, ha csak egy ezredmásodperc hiányzott az érmes helyhez.
Sőt, a szoros téthelyzetek általában ezredmásodperceken, millimétereken múlnak. Itt már csak abból tudsz dolgozni, amit a versenyre magaddal hoztál. Úgy kell felépíteni a felkészülést, begyakorolni minden lehetséges versenyhelyzetet, ami kialakulhat; akadályt, ami érkezhet egy asszó, egy döntő közben, hogy legyen rá egy jól begyakorolt válaszreakcióm. Ott már nincs sok idő gondolkodni, reflexből, rutinszerűen kell megoldani mindent.
Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu
Mi segít abban, hogy ne veszítsd el a fókuszt?
Ezzel nagyon sokat foglalkoztam kifejeztten a Londoni Olimpia előtt. Akkor úgy éreztem, hogy 22 évesen nagyon sok minden meg tud zavarni és az előző évek tapasztalata is ezt mutatta. Minden egyes alkalommal, amikor akár edzésen, versenyen, vagy otthon napközben egy kizökkentő érzés, gondolat megjelent a tudatomban, igyekeztem felismerni és a gondolataimat azonnal visszaterelni a megfelelő mederbe. Ha a „mi van, ha nem sikerül” típusú negatív gondolatokat hagyjuk elburjánzani, szorongást keltenek, majd debilizálják az embert. Ha ezen kaptam magam, újra elkezdtem a feladatomra koncentrálni. Akkor is, ha az éppen az adott pillanatban csak annyi volt, hogy felöltözzek, megmossam a fogam és elmenjek edzeni – csak erre és a kitűzött célra gondoltam.
Ha kellet, akkor tizedszer, századszor is eljátszottam ezt, addig amíg megszokássá vált. A Londoni Olimpián pedig, amikor beugrott egy érzés, hogy két tust kaptam, mi van ha az ellenfelem fordít és veszíteni fogok, már rutinszerűen jött, hogy visszatereljem a gondolataimat a feladatomra: felállni a dobogó legfelső fokára.
Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu
Mikor érezted először, hogy olimpiai bajnok lehetsz?
Kilenc éves korom óta álmodtam róla. Nem volt nehéz, nem kellett nagy fantázia hozzá, hiszen amikor lementem a Vasas vívó termébe edzeni, láttam a volt olimpiai bajnokok képét a falon. Egészen egyszerű volt megfogalmazni magamnak, hogy nagyon örülnék neki, ha az én képem is egyszer kikerülne ide. Ez az álom fokozatosan alakult át céllá. Ugyan a Londoni Olimpiának még nem úgy futottam neki, hogy csak az aranyéremmel lennék elégedett, de benne volt a pakliban, hogy ha jó napom van, ha szerencsém van, ha erősebb tudok lenni mentálisan mint az ellenfelem, akkor sikerülhet.
22 éves voltál, amikor mindez sikerült és a kép is kikerült a falra – azóta is két lábbal állsz a földön és alázatosan dolgozol tovább. Mit gondolsz, minek köszönhető ez?
Alapvetően azt gondolom, hogy akinek a belső motivációja az, hogy elérjen valamit, az az ember azután, hogy ez sikerült, ugyanúgy motivált tud maradni, ha megtalálja a következő célt. Nekem soha sem külső explict motivációim voltak. Nem az hajtott, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, nem az olimpiai bónusz vagy a társadalmi elismertség miatt küzdöttem, hanem egészen egyszerűen azért, mert magam belül olimpiai bajnok akartam lenni. Ez az érzés annyira erős volt, hogy miután sikerült, megfogalmaztam magamnak, hogy ezt még egyszer szeretném elérni. Nem volt kérdés, hogy ugyanolyan keményen fogok dolgozni ezért, mint addig tettem.
Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu
Volt előtted valaha példakép?
Egy példaképem volt igazán, Gerevich Aladár. Ő a nevelőedzőm, Gerevich György édesapja volt, az egyik legnagyobb legenda, mítoszok, anekdoták lengik körül a személyét, amelyekből egy hatalmas ember, de mindvégig egy alázatos, szorgalmas sportoló képe tárul elénk.
Hogyan éled meg azt, hogy rengeteg fiatal számára ma te jelented a példaképet?
Kénytelen vagyok gondolni rá. Az elmúlt hat évben a gyerekek felismernek, összesúgnak a hátam mögött, felnéznek rám. Hallom, konstatálom és természetesen a felelősségtudat is felébred bennem. Innentől kezdve bármit csinálok, azt mindvégig gyerekek kíváncsi, fürkésző tekintetei követik. Ha lemegyek edzeni, olyan munkát kell mutatnom feléjük, amit követhetnek, amire felnézhetnek. Nem csak magamért tartozom felelősséggel, de ilyen formában értük is. Nagyon örülök, ha bárkinek, bármiben valaha példát tudtam mutatni. Emellett pedig persze én is próbálom élni a hétköznapi, 28 éves srácok életét.
Képek: Csiki Vivien
Helyszín: Ybl Budai Kreatív Ház
Ruha: Simon Skottowe Bespoke Tailor
Óra: Moni’s Jewelry Premium Brand Store
