5 briliáns túlélőthriller, amire egész életedben emlékezni fogsz

A túlélőthrillerek hőseinek szinte mindig, minden esetben ökölbe szorított kézzel drukkolunk, hiszen a természet kíméletlen erőivel vívnak kilátástalan küzdelmet. A forgatókönyvírók végletesen lecsupaszítják jellemüket, ahogy egzisztenciális küzdelmük egyre kiéleződik.

Észrevetted már, milyen könnyű belehelyezkedni a túlélőthrillerek protagonistáinak helyzetébe? Talán nincs is olyan néző, aki ne tudna gyorsan és könnyedén azonosulni egy magányos szigeten rekedt hajótöröttel, egy, a dzsungel mélyén elveszett felfedezővel vagy egy feloldhatatlannak tűnő csapdahelyzetbe szorult sziklamászóval. Ilyenkor talán saját túraélményeink is felötlenek bennünk, s azon kezdünk el morfondírozni, hogy egy meggondolatlan lépés vagy egy előre nem látható, kiszámíthatatlan baleset minket is hasonló helyzetbe sodorhatott volna. Kívülállóként talán ezért tudunk gyorsan kapcsolódni ezekhez a kiszolgáltatott hősökhöz, akik a természet szeszélyes erőit haragítják magukra.

Ezek a filmek persze arra is „megtanítanak”, hogy a túlélés sosem a nyers testi erőn, hanem a kreativitáson, az alkalmazkodóképességen és a döntéseken múlik.

E thrillerek főszereplőinek borotvaéles elmével kell rendelkezniük, s (század)másodpercek alatt kell – olykor szó szerint – húsbavágó döntéseket hozniuk a saját életükkel kapcsolatban. Természetesen még ez sem garantálja erőfeszítéseik sikerességét, de ha képesek áldozatokat hozni önnön túlélésükért – és rendelkeznek az ehhez szükséges mentális állóképességgel is -, esélyeik nagyban javulhatnak.

Merítsünk széles mozdulattal a legkiválóbb amerikai túlélőthrillerek közül! Listánkon öt olyan darabot találsz, melybe bizony beletört az idő vasfoga: e nagyszerűen megírt, tenyérizzasztóan feszült mozik a fotel mélyére préselnek.

A vadon foglyai (The Edge, 1997, r.: Lee Tamahori)

Topkategóriás, szerelmi háromszög-helyzettel megbolondított kalandmozi a boldog kilencvenes évek alkonyáról. Az alaphelyzet szinte már Hitchcockot idézi: adva van egy öregedő milliárdos (Anthony Hopkins), a neje, egy vonzó és fiatal modell (Elle McPherson), s egy vagány fotós (Alec Baldwin), aki titokban férjezett múzsájáért epekedik. Ők hárman – egy kisebb társasággal együtt – felhőtlennek ígérkező kirándulásra indulnak Alaszka vadregényes tájaira. Csakhogy a dúsgazdag üzletember és fényképész riválisa – egy szörnyű repülőgép-szerencsétlenség következtében – a vadon kellős közepén reked. Egymás iránti ellenérzéseik dacára össze kell fogniuk, hogy együtt küzdjenek meg a zord hegyek és fenyegetően sötét erdőségek viszontagságaival, és megleljék a hazavezető utat. Lee Tamahori (A pók hálójában, Halj meg máskor!) faék-egyszerűségű, de pokolian hangulatos kalandthrillerét Anthony Hopkins zseniális alakítása, valamint Jerry Goldsmith a hófödte északi hegycsúcsokat még méltóságteljesebbé varázsoló zenéje teszi igazán élvezetessé. Egy kis érdekesség: Hopkins a forgatás során életveszélybe sodródott, amikor beleesett egy rendkívül hideg folyóba. A színészóriás hipotermiás állapotba került, és azonnal kórházba kellett szállítani.

127 óra (127 Hours, 2010, r.: Danny Boyle)

Hallottál már a modern kor egyik leghíresebb barlangász-katasztrófájáról, a Nutty Putty-incidensről? Nos, Danny Boyle másfél évtizede készült műremeke, a 127 óra egy ahhoz némileg hasonló – igaz, néhány fokkal talán kevésbé sötét – alaphelyzetet vázol fel. Főszereplőnk egy Arol Ralston nevű hegymászó (James Franco), aki magányos túrázása során Utah elhagyatott hegyvidékén bóklászva élete legsúlyosabb kihívásával szembesül. A túltengő adrenalintól és a mohó kalandvágytól hajtott férfit csapdába ejti, s jóformán teljesen megbénítja egy hegyomlás. A valós eseményeken alapuló, de erősen hektikus képi világú (már-már videoklipszerű) 127 óra a következő öt nap torokszorító krónikája. Miközben Arol egy talpalatnyi helyen, a hátizsákjában lapuló szűkös eszköztárra hagyatkozva próbálja meg kiszabadítani a törmelékek és a sziklafal közé szorult karját, a szaporán váltakozó flashbackek és a spontán módon sorjázó gondolatfoszlányok révén megismerjük a főhős előtörténetét is, Boyle vizuális sziporkái és Franco létösszegzésnek is beillő monológjai pedig gondoskodnak róla, hogy a mozi végig egyenletesen magas színvonalú maradjon.

Fehér pokol (The Grey, 2011, r.: Joe Carnahan)

Liam Neeson 2008-ban, az Elrabolva első epizódjával a korszak legkeresettebb akciósztárjainak elit táborába lépett. A következő esztendőkben csak úgy ontotta a leleményes és valóban intelligensen megírt bűnügyi, illetve akciómozikat (igazán sajnálatos, hogy mára felhagyott e jó szokásával, és jobb esetben felejthető, rosszabb esetben pocsék B-filmekhez asszisztál). A színészveterán 2011-ben, a Fehér pokol című túlélőthrillerrel hágott „akcióhősi” pályája csúcsára. A sztori az imént boncolgatott A vadon foglyait idézi: egy olajfúrótorony személyzete repülőgép-balesetet szenved Alaszkában, s amikor kikászálódnak a roncsok közül, a farkasoktól hemzsegő vadon kellős közepén találják magukat. Főhősünk, Ottway (Neeson) puritán gondolkodású kisember, egyszerű melós, aki szinte semmilyen tekintetben nem magasodik ki hasonszőrű társai közül, egyvalamit kivéve: benne erősebben munkálkodik a túlélés zsigeri parancsa. A Fehér pokol kiválóan megszerkesztett cselekményének, élvezetes akciójeleneteinek és vérfagyasztó hangulatának hála azonnal rabul ejt, és bár a komputeranimált farkasok látványa illúzióromboló lehet, Carnahan nagy erénye, hogy kifejezetten ügyesen navigálja hőseit A pontból B pontba, a dramaturgia sebészkés-pontosságú, Ottway sanyarú történetét pedig méltóképpen kerekíti le a nyitott – egyszerre szívsajdító, és feloldozást hozó – befejezés.

Számkivetett (Cast Away, 2000, r.: Robert Zemeckis)

Chuck Nolan (Tom Hanks) ünnepelt menedzser: tehetséges, talpraesett, otthon pedig hűséges barátnője (Helent Hunt) várja az érkezését. A férfi már a közelgő ünnepekre készül, amikor szolgálati útján váratlan repülőgép-balesetet szenved. Egyedüli túlélőként Malajzia távoli, titokzatos és nyomasztó szigetvilágában ragad. Nem kérdés: rejtett erőtartalékait kell megidéznie, ha szeretne egyről a kettőre jutni a nem sok reménnyel kecsegtető trópusi környezetben. Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump, Kapcsolat) 25 éves klasszikusa az ezredforduló egyik legjobb hollywoodi kalandfilmje. Nagyszerűségének egyik oka éppen az, hogy bátran eloldódik a hagyományos szabású álomgyári történetek megcementesedett sémáitól. Bizony, Chuck mozgalmas és lehengerlő bolyongásának története túlmutat önmagán: a Számkivetett elvont filozófiai kérdéseket is boncolgat (hősünk voltaképp a mindenség értelmét igyekszik meglelni, ami már eleve sziszifuszi feladatnak tűnik), de ennél is üdítőbb, hogy megkímél minket az obligát, übergiccses hollywoodi happy endtől. A protagonistát alakító Tom Hanks játéka természetesen ezúttal is kifogástalan: megérdemelten zsebelt be egy újabb Oscar-jelölést.

Backcountry (2014, r.: Adam MacDonald)

A sajnos mindmáig kevéssé ismert Backcountry szédületesen jó túlélőfilm: sehol egy bosszantó sallang, sehol egy idegesítő vizuális blikkfang, és még a játékidő sincs „túlméretezve” – a néző azt kapja, amire számíthat: egy fenemód stílusos, szinte mindig maximális fordulatszámon pörgő „állathorrort”, melynek akciójelenetei kényelmetlenül, szinte szorongatóan naturalisztikusak. A sztori szerint egy fiatal szerelmespár túrázni indul a vadonba, ám a romantikus idill hamar szertefoszlik, amikor célba veszi őket egy hatalmas, embervérre szomjazó medve. A Backcountry nem pusztán e rémálomba illő hajsza kegyetlen és kompromisszummentes meséje, de ha a feszült macskaegérharc mögé pillantunk, rájöhetünk, hogy a természethez gőgös, ostoba önzéssel viszonyuló modern emberről is érvényes megállapításokat tesz. Annyi azonban bizonyos, hogy az utolsó fél óra – mely az értő és hatékony feszültségkezelés abszolút magasiskolája – örökre ráég az emlékezetünk vetítővásznára. Sőt, talán még rémálmainkba is átviharzik.

(Kiemelt kép: Fox Searchlight)