A klasszikus szépséget kedveli mindenben, legyen az stílus, gasztronómia, autók vagy természetesen a hölgyek. A szépség persze szubjektív és belülről jön – ő pedig ezt a bizonyos érzést adja vissza nőknek és férfiaknak egyaránt.
Az egyik legismertebb plasztikai sebész, aki csak annyit vállal, amennyit még élvez – úgy gondolja, hogy ez az egyik kulcsa annak, hogy a mai napig, közel 30 év után is a szenvedélye a hivatása. A sikerélmény motiválja, és azok a rekonstruktív esetek, amelyekkel a magánpraxis mellett hétfőnként a Balesetiben találkozik – elmondása szerint ez az igazi kihívás. Abban hisz, hogy vissza kell adni ahhoz, hogy meglegyen az adok-kapok egyensúly.
Dr. Sashegyi Mihállyal beszélgettem a szépségről, vélt és valós ideálokról és arról is, hogy mi kell ahhoz, hogy közel 30 év után is szenvedéllyel tudjon az ember a hivatására tekinteni.
Miért ezt a szakmát választottad?
Olyan hivatást akartam találni, ahol elismerik az ember munkáját. Először csak azt tudtam, hogy orvos szeretnék lenni – ehhez meg kellett küzdeni a családi nyomással, a szüleim ugyanis a zenetanári pályát képzelték nekem. A kitartásomnak köszönhetően végül orvosnak tanultam, majd úgy alakult, hogy viszonylag korán el kellett kezdenem az egyetem mellett dolgozni – ügyeleteket vállaltam és műtősfiú voltam az Országos Baleseti Intézetben. Egy sebésznek valamilyen szinten mindenhez kell értenie, ez egy nagyon produktív és sokszor hősies szegmens. Majd egy plasztikai sebész hívott el a magánpraxisába szintén műtősfiúnak és rájöttem, hogy ez egy unikális terület, közel sem volt még ekkora publicitása. A kézsebészet és a plasztikai sebészet között végül a véletlen döntött. A kézsebészeti osztály tele volt, a plasztikai sebészeti vonalon pedig támogatott az akkori professzorom – ennek hiányában nem valósulhatott volna meg az álmom.
Nem tudom nem megkérdezni: más szemmel nézel az emberekre?
Volt olyan páciens, aki bejött és azt kérdezte, hogy mit tudnék megoperálni rajta. Azt válaszoltam neki, hogy bármit. Bármit meg lehet műteni, de mi a konkrét panasz? A rendelőben persze, szakmai szemmel nézek mindenkire, de ahogy kilépek az utcára férfi szemmel nézem a hölgyeket.
Mindenben a szépet keresem, de a szépség nagyon szubjektív, mindenkinek mást jelent. Én személy szerint a klasszikus szépséget, konzervatív stílust kedvelem – de ezt a fajta személyességet a műtőajtón kívül kell hagyni.
Ezt hogy érted?
Az esztétikai beavatkozások sikerét az határozza meg, hogy hogyan érzi magát a páciens a műtét után. Elvégzem a kívánt változtatást, de attól az összkép nem fog változni, ha a belső változás, belső egyensúly, a kivirágzás elmarad. Mindenkinek van egy énképe. Ha reggel a tükörhöz mész, belenézel és ezt az énképet látod, akkor elégedett vagy. Ha már nem ezt az énképet látod, akkor elkezdesz azon gondolkodni, hogy miért nem olyan, amilyennek elképzeled, és azon is, hogy miként lehet változtatni.
Hiába gondolom én azt, hogy valaki műtét nélkül is esztétikus, ha ő másképp gondolja magáról – itt a legnehezebb megtalálni azt a pszichés határt, ameddig egy kisebb beavatkozás működhet, vagy más jellegű problémáról van szó. Ezért a tervezés rendkívül fontos – minden esetben pontosan megtervezzük és felvázoljuk a műtét után várható jövőképet. Volt, aki kiragasztotta a 20 éves kori önmagát – nyilván a lehetőségekhez képest kell nekünk is kihozni a maximumot.
Ha mindent megtervezünk, nincs olyan, hogy hibázunk. Mindig a feladatra koncentrálok, hogy a lehető legszebben végezzem el. Ha a jó a terv, megvan a gyakorlat, nem kérdés a végeredmény. Egyetlen egy dolog, ami szóba jön, hogy az eredmény szubjektív. Törekedni kell arra, hogy ez tetsszen majd az érintett félnek.
Ahogy változnak az idők, változnak a szépségideálok is és ez nem mindig ideális. A külső fontos, meghatározza az első benyomást, de ha nincs mögötte tartalom, nem működik.
A férfiak milyen jellegű kérésekkel keresnek meg?
A férfiak leggyakrabban a fiatalságot üldözik. Engem a legtöbb esetben szemhéjplasztikával keresnek fel. Egy jó beavatkozás akár 10 évet is fiatalíthat – de ez csak akkor jó, ha maga a beavatkozás észrevétlen marad, csak azt kérdezik meg az ismerősök, hogy de jól nézel ki, mi történt, kipihented magad? Egy férfinél különösen fontos, hogy az arc karaktere ne változzon. De azt is hozzá kell tennem, hogy a nők sokkal elszántabbak – volt olyan férfi, aki már a műtétre várt, majd mégis meggondolta magát és hazament.
Minden egyes mondatodból érzem a hivatásod iránti szenvedélyt…
Dr. Sashegyi Mihály
Szeretem a munkám, a sikerélmények – amikor egy elégedett páciens a tükörben először látja meg magát semmihez nem fogható érzés és folyamatosan motivál. De az is igaz, hogy csak annyit vállalok, amennyit még élvezek. Nem a számok érdekelnek, hanem a minőség.
Ha nagyon sokáig vállalsz túl sokat, előbb-utóbb kiégsz – szerintem elkerülhetetlen. Az első 4-5 évben évi 1200-1400 műtétben vettem részt – hatalmas mennyiség, és többek között ennek köszönhetem a rutint, magabiztos mozdulatokat is, de tudni kell, hogy hol a határ. A kommunikáció, empátiakészség és a koncentráció elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember professzionális minőséget tudjon kiadni a kezei közül – ez nem megy, ha futószalagként végzed a munkád.
Nem engedheted meg magadnak, hogy ne legyél jól sem fizikálisan sem pedig mentálisan. Hogyan figyelsz oda az egészségedre?
20, 30, sőt még sokszor 40 évesen is a férfi azt hiszi, hogy az egészség természetes, mindent kibír. 40 után viszont rá kell mindenkinek jönnie, hogy az egészségnél nincs értékesebb dolog! Rendszeresen sportolok, odafigyelek az egészséges étkezésre és havonta többször tartok ember-mentes napokat.
Ember mentes napokat?
Igen, a napi, heti rutin mozgatja az embert, de néha meg kell állni és egy kis szünetet tartani. Nagyon szeretem a szakmám, de az is igaz, hogy sokszor mentálisan is nagyon megterhelő és itt nem csak a koncentrációra és a felelősségre gondolok. A műtéteteket mindig megelőzi egy nagyon alapos konzultáció – esztétikai beavatkozást csak egészséges embereknél lehet elvégezni, nekünk pedig ki kell szűrni nem csak a testi, de a lelki kockázati és adott esetben akadályozó tényezőket is. Nem mindenkinek az a megoldás, amivel jelentkezik. Nem mindenkit szabad/lehet/kell elvállalni. Rengeteg emberrel, történettel, élethelyzettel találkozom, nagymértékű figyelmet igényel és időnként nekem is szükségem van az ilyen fajta feltöltődésre, amikor nem vesznek körül emberek. Egyébként pont a héten hallottam, hogy ez Pál Feri atyánál is bevált.
Mire vagy a legbüszkébb?
Büszke vagyok rá, hogy el tudtam érni a céljaimat és arra is, hogy minden nap azt csinálhatom, amit szeretek.
Hogyan gondolsz vissza a kezdetekre?
A mai napig élesen él bennem az emlék, amikor először vágtam élő emberbe – ötödéves medikus voltam és egy meggyógyult lábszártörésből kellett a csavarokat kivenni. Akkor nem élveztem, rettenetesen izgultam és nagyon furcsa érzés volt, hogy a beteg semmit nem érzett. Akkor hasított belém talán leginkább a felismerés, hogy
ebben a szakmában amit elvégzel az egy faktum – nincs olyan, hogy elrontottad, kitörlöd és újragépeled. Ott van a felelősség a válladon. Azt is nagyon kell tudni, hogy mit akar az ember, hiszen a műtétek időkorláthoz kötöttek, be kell őket fejezni.
Mindezekkel együtt nagyon szeretem a hivatásom, gyakorlatilag a munkám egyben a hobbim is, nagyon boldogtalan lennék, ha nem csinálhatnám.
Most éppen mi jelenti a legnagyobb motivációt?
A mai napig hétfőnként az Országos Baleseti Intézetben végzek rekonstrukciós műtéteket, amelyek folyamatosan új kihívások elé állítanak. Emellett az oktatásban is nagy fantáziát látok, ma délután is megyek a leendő szakorvosokat oktatni. Azokat a dolgokat, amiket megtanultam a mestereimtől szeretném átadni azoknak, akik majd 10-15 év múlva lesznek az akkori jelen generációja.
Fontosnak tartom, hogy visszaadjunk, hogy meglegyen a körforgás.
Meddig lehet ezt a szakmát végezni?
Az esztétikai plasztikai sebészet és tulajdonképpen a baleseti sebészet is egyfajta művészet. Megtanulod az alapokat, gyakorlatot, magabiztosságot szerzel, majd kialakulnak a kifinomult mozdulatok és az a bizonyos plusz, amit a személyed jelent. Örömet okoz, amit csinálok, de mindenkinél eljön egyszer az a pillanat, amikor a hardver már nem hajtja végre, amit a szoftver szeretne – akkor szerintem abba kell tudni hagyni. Vannak, akik méltósággal teszik le a szikét – ez szakemberenként változó. Amíg örömömet lelem benne és inspirál addig szeretném csinálni.
