Komfortzóna. Ma már szinte közhely, hogy lépj ki ebből a biztonságos és kényelmes, ámde korlátolt területről és tapasztald meg azt, ami a komfortzónán kívül vár. Közhelynek számít, de amikor ott vagy a határán ez egy nagy és nehéz döntés. Ugyanúgy választás 30-50-70 évesen, mint 11 évesen.

A te döntésed, hogy továbbra is egyedül tologatod a dömpert, mert nem mersz idegenekhez hozzászólni vagy inkább mindenkitől megkérdezed az utcán, hogy mennyi az idő. Hiszen a szép lányokat is meg kell tudni szólítani. Na meg 25 évvel később 75.000 embert, aki naponta várja, hogy kikerüljön a műsorod legújabb része, ami amennyire inspiráló, annyira nagy felelősség is.

Magyarósi Csabával beszélgettem erről a felelősségről, értékteremtésről és arról a fajta magabiztosságról, amit a hibáid felvállalása ad.

75.000 ember minden nap rád szán negyed órát az életéből.

75.000 embert, aki időt szán a vlogra és naponta várja a videókat egymás mellé képzelni nagyon nehéz. (Viszonyításképpen ennyi ember pontosan hatszor töltené meg a Papp László Budapest Sportaréna nézőterét – a szerk.) Nem lehet nem foglalkozni azzal, hogy emberek életére, mindennapjaira van hatással a vlog. Amíg csak az Apple tematikus videókat készítettem, a legnagyobb kockázat az volt, hogy valaki nem a számára legtökéletesebb laptopot vásárolja meg. Ehhez képest ma olyan leveleket és kommenteket kapok kórházban fekvő, sérült vagy hátrányos helyzetű emberektől, hogy a videók jelentik számukra a motivációt. Amennyire imponáló, annyira ijesztő is egyben, de nem görcsölhetek rá. Nem nyomhatja rá ez a fajta felelősség a bélyegét a vlog hangulatára, de tény, hogy nem beszélhetek össze-vissza hülyeségeket.

Korábban azt mesélted, hogy ez a nyílt és közvetlen kommunikáció nem ment mindig ilyen könnyen.

Finoman fogalmaztál! Gyerekkoromban komoly gondok voltak az önbizalommal és a kommunikációval. Aztán láttam, hogy vannak csinos lányok és bajban leszek, ha nem merek odamenni hozzájuk. 11 évesen ezért azt játszottam, hogy az utcán mindenkitől megkérdeztem, hogy mennyi az idő. A következő ilyen jellegű „sokkterápia” az volt, hogy 15 évesen beiratkoztam a színjátszó körbe. Amikor más szövegét már nagyon jól el tudtam mondani, akkor alapítottam egy rap zenekart – itt már a saját szövegemet mondtam.

Ehhez képest ma az online térben szinte kikerülhetetlen a neved. Hogyan indult ez a történet?

Ja, hogy mindenhol szembejövök – szólj, ha kezd túlzás lenni! (nevet – a szerk.) Komolyra fordítva a szót, nem is tudom, honnan kezdjem a történetet. A vlog – bár a vlogger kifejezéstől korábban a hideg futkosott a hátamon – minden egyben, amit eddig tanultam, tapasztaltam és amit fontosnak tartok. Kellett hozzá az Indexnél eltöltött közel 15 év tapasztalat. Az Apple blog volt az első lépés az önállósodás felé. A Discovery-nél futott két évadunk alatt megtanultam mindent, ami a videó készítés technikai hátteréhez kell. Szüleimtől pedig az utazás iránti szenvedélyt és nyitottságot örököltem. 17 éves koromig minden évben a családdal egy hónapos európai nyaralásra mentünk. Felébresztett bennem egy igényt a világra és kellett ahhoz is, hogy 35 évvel később beszélni tudjak a világról.

Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megmutassak mindent, ami szép, ami jó, ami izgalmas. A világ pedig tele van ilyen dolgokkal – nekem csak fel kell venni ezeket.

Mennyit készülsz egy-egy epizódra?

Egy utazós rész előtt többet, hiszen fel kell nekem is készülnöm az adott városból, kultúrából. A napi vlog epizódjainak ívét is meg kell tervezni, összeállítani az adott részt, egyeztetni kell a helyekkel – ez azért egy időigényes feladat. Néha pedig az utolsó előtti pillanatban minden borul és az egészet újra kell tervezni.

Fontos szempont volt a vlog indítása előtt, hogy minden résznek legyen egy izgalmas története, mindegyik adjon egy kitekintést a világra,

ne csak otthon a kanapén ülve meséljem el, hogy aznap mit ettem.

Hogyan fogadta a családod, hogy ők is részesei lesznek ennek a történetnek?

A Discovery második évadát gyakorlatilag úgy dolgoztam végig, hogy hétvégéim sem nagyon voltak. Ebben az időszakban született a fiam. Egy évig alig láttam – én sem teljesen mértem fel, hogy mekkora munkával fog járni a második évad és az új koncepció. Miután vége lett, 3 hónapra elutaztunk a családdal. 2-3 hétig nagyon jól ment a pihenés, aztán elkezdtem fejben már a vlog tervezésével foglalkozni. Az indulás előtt Dórával, a feleségemmel mindent átbeszéltünk, hogy melyik gyerekünk mennyire bukkanhat fel, mennyire vonódhat be a család. Január 1-én pedig elindult a sorozat. Azóta hetente 5 epizód kerül fel keddtől szombatig.

És azóta is 150 százalékon futnak az adások, illetve te is.

Ez a tyúk vagy a tojás tipikus esete. A vlog azért lett ilyen, mert én ilyen vagyok. Ritkán voltak mélypontok az életemben, de nem azért, mert ne kellett soha nehéz helyzetekkel megküzdenem. Ezekben a helyzetekben azonban viszonylag gyorsan eljutok arra a pontra, amikor már a megoldást keresem. Szerintem hasznos, ha a tettrekészség, tenni akarás veszi át a szomorúság helyét, és terápiás szempontból is szerencsés.

Az Indexhez 1 hónapig kellett kopogtatnom, hogy bekerüljek és félévembe telt, mire felvettek. A Discovery második évadát is nehezen hoztuk össze, az Apple blogot és az Egy nap a városban blogot pedig reggel 6.00 és 9.00 között írtam sokáig munkaidő előtt. A folyamatos pörgés pedig egy belső késztetés – ha van két szabad órám, akkor is inkább elviszem a lányomat egy kiállításra, elmegyünk a családdal vacsorázni vagy az Erzsébet téren lógatjuk a lábunkat, mintsem hogy a tévé előtt henyéljünk. A vlogban is ez az attitűd jelenik meg.

Meddig lehet ezt csinálni?

Fogalmam sincs. Készültem rá, hogy fárasztó lesz. Ez így is van, ugyanakkor nagyon lelkesítő is. Ez a nagy pörgés viszont azzal is jár, hogy minden napom percre pontosan be van osztva és folyamatosan a saját magam által kitűzött határidőkhöz kell igazodnom, én vagyok a saját főnököm és a legszörnyűbb főnök is egyúttal, akit el tudok képzelni magamnak. Ezért is szoktam minden évben egy hétre egyedül elutazni.

Egyedül?

Igen. Szükségem van egy olyan hétre, amikor annyi időt állhatok egy kép előtt a múzeumban, amennyit szeretnék; amikor bármeddig ülhetek egy domboldalon csodálni a tájat; amikor együtt élvezhetem az idős olaszokkal egy eldugott faluban a kávé ízét. Sem a családdal, sem a gyerekekkel, sem a forgatások alatt erre nincs lehetőség.

Mire vagy a legbüszkébb?

Ha a munkáról beszélünk akkor a vlogban minden benne van, amit eddig csináltam. Büszke vagyok a történetre, a pozitív attitűdre és az üzenetre is.

Jó érzés, hogy a munkáddal lehetőséged van értéket teremteni és értékeket mutatni.

Hogyan fogalmaznád meg ezt a fő üzenetet?

Azért vagyok ritkán rosszkedvű, mert ha egy problémával találkozom, a valódi megoldást próbálom megtalálni. Azt gondolom, hogy ez nagyban megkönnyíti az életet. Vannak, akik kényelmesen hátradőlve felteszik a kezüket és elhiszik, hogy nekik mennyire rossz. Olyanok is, akik nem sajnálnak sem időt sem energiát az ujjal mutogatásra és mások hibáztatására, felmentve magukat ezzel a felelősség alól. Szerintem mindenkinek az életében vannak problémák, nehezítő körülmények és tényezők és persze

lehet azon gondolkodni, hogy neked mennyire rossz. Csak felesleges.

Engem a tenni akarás, a tettvágy és a problémamegoldás visz előre és ez az, amit a vlogon keresztül szeretnék átadni. Most például azon dolgozom, hogy kizöldítsük Budapest utcáit, de ott volt például a Város Hőse kezdeményezés is, amit meg az éhező gyerekek megsegítésére hoztunk létre. Úgy érzem, hogy ehhez egy fantasztikus közösség gyűlt össze, érdemi kommentekkel, építő kritikával, sok ötlettel és inspirációval. Együtt építjük a csatornát.

A kritikákba és a hibák felvállalásába bele kell tudni állni. A te esetedben 75.000 – 160.000 ezer ember előtt.

22 évesen nem voltam erre kész. A felnőtté válás része, hogy felismerd és felvállald a hibáidat, és az is, hogy ezt ne a gyengeség jelének tekintsd.

Arról nem is beszélve, hogy eszméletlen szabadságot és magabiztosságot ad, hiszen tudod, hogy nem vagy tökéletes és hibázhatsz. Kifogáskeresés helyett pedig túllendülhetsz a kesergésen és dolgozhatsz a megoldáson.